Szombaton 37+4 hetesen miután voltam vizsgálaton, és rendbe tettük a lakást a hasam alja elkezdett fájni, illetve a derekam, de ez nem menstruációs fájdalom volt, mint ahogya azt sokan mondták, hanem inkább olyan, mint amikor sokáig súrolja valaki a kádat és majd leszakad a dereka. Nem tulajdonítottam neki különösebben nagy jelentőséget. De egyre jobban fájt, ezért lefeküdtem. Kíváncsiságból elkezdtem nézni az órát, hogy mennyi időnként jön, és megdöbbenve láttam, hogy 1-3 percenként. Mivel a szakkönyvekben az van írva, hogy általában 30-15-10-5 percenként kezdődnek a fájások, ezért azt hittem, hogy jósló fájások. Felhívtam a dokit, hogy mit csináljak...(ma ügyeletes volt). Azt mondta, hogy ha nem múlik el egy órán belül, akkor menjünk meg és megvizsgál.

Este 6 órakor is még ugyanúgy fájt, ekkor már kezdtem kicsit ideges lenni, és úgy döntöttem menjünk be, hogy megvizsgáljon. Gondolkoztunk rajta, hogy vigyük-e magunkkal azt a táskát amibe a szülőszobai cuccok vannak, Apa azt mondta nem kell, de én úgy gondoltam az a biztos, ha nálunk van, és még egy ásványvizet is a hónom alá csaptam. Elindultunk a kórházba, Apa a megfogantamos pólót vette magára, én meg jellemzően halálfejes fekete pólót. A torkomban dobogott a szivem, hogy mi van ha tényleg beindult, ez annyira váratlan, és még nem vagyok felkészülve rá, nekem még annyi dolgom lenne stb. Az arcom teljesen kipirosodott, és percenként tört rám a sírás, a félelemtől és attól, hogy lehet tényleg ez már a szülés kapuja.

Mikor beértünk hátul leparkoltunk, és a hátsó bejáratnál mentünk be. Felmentünk a szülőszobára, ahol csengetni kellett, mondtam, hogy Dr. Török Péterhez jöttem, vele van megbeszélve.

Rátettek NST-re, és mondták, hogy öltözzek át, ma itt tartanak. Visszakérdeztem, hogy miért, ma szülünk? Azt mondta az ügyeletes szülésznő, hogy nem tudja, de mivel ilyen panaszokkal jöttem be, muszáj felvenniük. Nemsokára jött a dokim is, és megvizsgált. Azt mondta, hogy itt vagy ma, vagy holnapra baba lesz. Egyszerűen nem tudtam elhinni, olyan hihetetlen volt. Hívtam Apát, hogy mi újság, ő is izgulni kezdett. Azt mondták neki, hogy 20:30-kor bejöhet hozzám. Addig engem az előkészítőben tartottak, megnézték a vizeletemet, és megkaptam életem első beöntését. Igazából rosszabbra számítottam, egyáltalán nem fájt, inkább kellemetlen volt, hogy belém folyt kb. 1,5 l melegvíz, ami feszítette a hasamat. Mikor végeztünk ki kellett menni a WC-re. Azt hittem nagyon gyorsnak kell lenni, majd nehogy baleset történjen, de egyáltalán nem kellett sietni. Szerencsére egyszerre kijött minden aminek ki kellett.

A várakozás alatt hívtam anyát, mamát, Renit, Zsófit, mindenkinek mondtam az infót, hogy hol tartunk. Anya bejött a kórházba és kint várt végig. El kellett menni zuhanyozni, ez nagyon jól esett, eközben Apa már bemehetett abba a boxba ahol vajúdni fogok. Fürdés után ott találkoztunk, és mind a kettőnk annyira izgult, hogy fel sem tudtuk fogni, hogy tényleg elérkezett a mi időnk és pár óra múlva karunkba tarthatjuk a fiunkat.

Ekkor még nem voltak erősek a fájások, sőt szerintem még csökkentek is. Rákötöttek a CTG-re ahol folyamatosan követték a baba szívverését illetve a fájások gyakoriságát és erősségét. 2 percenként jöttek viszonylag szabályosan, ami elég ritka. Lassan telt az idő a vajúdóban, próbáltunk beszélgetni, de mind a ketten nagyon izgultunk, így sokszor csak hallgatunk, de jól esett a csend. Olyan 9 óra felé megvizsgált a doki és burkot repesztett, hogy felgyorsítsa az eseményeket. 10 óráig 2 ujjnyira lettem nyitva, ekkor döntött úgy, hogy kössék be az oxitocint. Mondták, hogy ez fogja nekem rendszerezni és hatásosabbá tenni a méhösszehúzódásokat, ezzel mégjobban gyorsítjuk az eseményeket. Ezidáig mosolyogtam, és abszolút nem úgy néztem ki, mint aki vajúdik, de ami késik nem múlik...az oxitocin hatására lassan de biztosan kezdtek erősödni a fájások, és ami a legrosszabb volt, hogy hanyatt kellett feküdnöm. Nem tudtam oldalra fordulni, mert akkor nem hallatszott jól a szívhang.11 órára már nagyon fájt, azt hittem szét szakadok. A pisilés eléggé nehezen ment, mert mire lemásztam arról az ágyról, beltelt jó pár percbe, és Apa tolta utánam az infúziós állványt. A Wc-ben rám tört egy nagyon erős hányinger, alig tudtam visszatartani, amíg Apa odaadta nekem az ágytálat. Kissé nevetséges volt, hogy egy ágytálba adom ki ami bennem van, de hirtelen nem tudtunk jobbat kitalálni, és ez esett kézre. Már beindult nálam a tágulási vérzés, így egy hatalmas betéttel kellett lavíroznom. Visszamásztam az ágyra és vártuk, hogy mégjobban erősödjenek a fájások. Szerencsére nemsokára a nővér megengedte, hogy felálljak, vagy leüljek, addig lecsatolt a CTG-ről, mert így kevésbé fájt, hogy ringattam magam egy széken. Apa közben masszírozta a keresztcsontomnál. Sokszor már annyira erősen kellett csinálnia, hogy azt hittem leég a bőröm, így mondtam neki, hogy pihenjünk. :o) Nagyon nagyon erősek lettek a fájások, és nekem azt mondták a szülésfelkészítőn, hogy lesz kb. 30-60 másodpercem arra, hogy felkészüljek, azaz pihenjek a következő fájásig. Hát nálam nem volt ennyi idő, kb. 2 percig tartott egy fájás, és max. 30 másodpercig a szünet. De ez még semmi nem volt. 1/2 12-kor bejött a doki, hogy megvizsgáljon, azt mondta, hogy már 3 ujjnyira kivagyok tágulva, ebből már csak holnap lesz baba. Nagyon fájt ahogy megvizsgált, minden erőmmel kapaszkodtam az ágy rácsaiba. Ekkora jöttek el az igazi fájások, amit már nem bírtam fájdalomcsillapító nélkül. Kérni akartam epidurális fájdalomcsillapítót, de azt mondták, hogy már nem lehet beadni, mert előtte kellett volna csinálni egy vérvételt, és így az aneszteziológus nem vállalja. Csak a gázt kérhettem, de attól valahogy nagyon idegenkedtem, de nem kellett sokáig várni arra, hogy feladjam a büszkeségemet, és kértem gázt. Elmagyarázták, hogyan kell használni, hogy két fájás közt lehet pihenni, de amint érzem, hogy jön a következő akkor már kezdjem el szívni. Nem volt semmi szaga a gáznak, olyan volt mintha búvárkodnék. Amint elkezdtem szívni a gázt, kezdtek enyhülni a fájások, bár én azt hittem sokkal többet fog segíteni. Teljesen ellazultam tőle, és valahogy megszünt a külvilág. Csak magamra koncentráltam és ami így visszagondolva számomra nagyon csodálatos, furcsa, és soha még nem érzett érzés kerített hatalmába, teljesen a testem irányított, én csak megéltem a dolgokat. Nem is tudom, hogy mikor jött be Anya  hozzám, igazából nem tudtam vele semmit beszélni, mert nagyon fájt mindenem, és nem volt szünet a fájások között. Apa visszajött pár perc múlva, nem beszéltünk innentől kezdve, mert nem volt erőm hozzá, nagyon gyengének éreztem magam, pont ma nem ettem semmit sem egész nap, és nagyon álmos is voltam. Csak szívtam a gázt, és szorítottam a maszkot, várván, hogy megszán a Jóisten és nem fog fájni ennyire. 1/2 1 felé bejött megint a doki, nem tágultam tovább semmit sem, pedig a fájások erősek, rendszeresek voltak. Megvizsgált megint, ez mégjobban fájt mint eddig valaha. Már éreztem, ahogy a fejed a kismedencében van, és feszít, nyom, szétakart hasítani. Mondtam Apának, hogy olyan mintha nyomnom kellene, de ez az érzés hamar elmúlt így vártunk még azzal, hogy szóljunk. Rövidesen újra jött egy ilyen feszítő érzés, ekkor már szóltunk a szülésznőnek, és mondta, hogy akkor kezdjünk el nyomni. Először nem akart menni, és a lábaimat is összefelé szorítottam, mert nem bírtam nyomni is, lélegezni is, és a lábaimat is úgy tartani ahogyan kell. Apa tartotta a fejem, a szülésznő pedig nyomta felfelé a lábaimat. Mikor jött a fájás mondta, hogy nyomjak, hát én nyomtam, de nem éreztem semmi eredményét. Csak annyit, hogy fáj, és rohamosan megy el az erőm.  Már kb. 20-30 perce így kínlódtunk, egyre jobban ment a dolog, mikor mondta a szülésznő, hogy hajas baba leszel, mert látja a fejedet. Ekkor bejött a doki is, mondtam neki, hogy én nem birom tovább, császározzanak meg, vagy vákumozzanak meg, mert nem tudom megszülni a babánkat. Gondolom már hozzászoktak ehhez, mert meg sem hallották, mondták, hogy nyomjak megint. Végre elérkezett az a rész, amikor mondták, hogy megyünk szülni. Hívták a dokimat, és már ott is voltunk a műtőbe. Teljesen nyugodt voltam a gáz miatt, nem féltem, tudtam, hogy jó kezekben vagyunk. Át kellett másznom a szülőágyra, ami nem volt túl kedves feladat, egy félig kint lévő buksival a nunimban, de segítettek. A kengyelbe be kellett tennem a lábam, és mondta a doki, hogy nyomjak. Egy fájás alatt háromszor kellett, ami nem mindig sikerült, mert a levegőt nem mindig tudtam jól venni, és az erőmet se tudtam mindig jól beosztani. Mondta a dokim, hogy egyre jobban jön ki a fejed, és tartsak ki, ekkor úgy éreztem, hogy szétszakadok, nagyon feszített, égetett, de ekkor nem tudom honnan, de olyan erő szállt meg, hogy 2-3 nyomásra ki is nyomtalak, még a doki is megdícsért, hogy nagyon jól csinálom. Nem hittem, hogy ha a fej kijön utána tényleg csak kicsúszik a baba, de tényéeg így van. Mikor már kint volt a fejed, megérintettem, és ezután kicsusszantál belőlem. Egyből a mellkasomra tettek, az egész tested magzatmázas volt, és véres. Megpusziltalak, és szorítottalak magamhoz. Beleszagoltam a magzatmáz illatába, és próbáltam megjegyezni ezt a semmihez sem hasonlítható illatot. Arra már nem emlékszek, hogy mit mondtam először neked, csak annyit, hogy már itt vagy velem, minden rendben, nem lesz semmi baj, és hogy nagyon szeretünk.

Apa elvágta a köldökzsinórt, majd elvittek lemérni és a szokásos dolgokat megcsinálni. Apa ment veled, és fotózott. Addig meg kellett szülni a méhlepényt, vártunk egy fájást, akkor én nyomtam egyet, és éreztem ahogy könnyen kicsúszik belőlem, azt hittem, hogy nehezebb lesz. A doki megdícsért, mert nem kellett gátat metszeni, ettől féltem a legjobban. Nem sérült sem a gát, sem a hüvely, a méhszájhoz tett egy varratot felszívódó cérnával. Áttoltak az örzőbe, ahova Apa hozott magával. Nagyon boldog voltam, hogy komplikáció nélkül, minden a lehető legjobban alakult, és 2009.04.19-én 02:25-kor 3410 grammal, és 49 cm-rel megszületett a mi kisfiunk Sági Ádám (alias Kispocok). Odatettek mellém, és hárman végre egy családdá váltunk. Anya is bejött megnézni, majd nemsokára elmentek Apával, mert nem engedték tovább, hogy ott legyen. Nekem megmutatták, hogyan tegyelek mellre, és így maradtunk kettesben, szopizva. Ekkor lettem anya, számomra fel nem fogható érzések kavarogtak a fejemben, furcsa volt nagyon, mikor a hasamra tettek egy kis csomagot, hogy ő a mi gyerekünk. Már szopizás közben gyönyörködtem benned, egészen reggelig néztelek, és éreztem ahogyan kezd előjönni bennem az anyai ösztön, és a feltétel nélküli szeretet. A legcsodálatosabb nap volt számomra ez a nap, és a legszebb ajándékot kaptam az élettől, egyegészséges, és gyönyörű kisfiút. Örülök, hogy átélhettem ezt a fájdalmat, élményt, mert tényleg csoda ahogy egy kis hímivarsejtből és egy petesejtből egy kismeberke fejlődik ki, és ezt a csodát én hordtam ki a saját testemmel 9 hónapig, én védelmeztem, tápláltam minden nap. Nagyon hiányzik a pocakomból, hogy nem rugdosol, nem érezlek, egy plöttyedt, puha, üres has van a kerek és kemény pocim helyén.Idő kell még ezt megszokom, de cserébe láthatom a szép kis arcodat, érezhetem az illatodat, és átölelhetleg amikor csak szeretném. Nagyon jó érzés anyának lenni, nincs is ettől szebb érzés a világon, mint amit a gyermekünk iránt érzünk. Szeretlek kisfiam.