2008.12.03-án betöltöttem a 18. hetet. A hét elejétől már telefonálgattam az OTI-ba, hogy megjött-e már az AFP eredményem. Nem jött még meg. Igazából nem is izgultam miatta, mert az UH-okon minden rendben volt, és úgy voltam vele, hogy biztosan jó lesz. (Bár elég sokat olvastam róla, hogy mennyire megbízhatatlan, és sokszor fals pozitív eredményeket hoz, mindenhol elavult vizsgálatnak nevezik és nem csinálják, csak kishazánkban! :oS) Mérges voltam, hogy így nem tudok elmenni a 18. heti UH-.ra. A héten valami miatt rossz előérzetem volt, minden áron el akartam jutni egy UH-ra, csak annyira hogy nézzenek meg, hogy minden rendben van-e. Felhívtam Angélát, hogy mikor mehetnék át, de csak hétfőn ér rá, így mondta hogy akkor menjek át.
Mikor felhívtam a védőnőt, hogy szerinte mikor lesz kész mondta, hogy itt csinálják a klinikán a laborban. Na nekem több se kellett, egyből megnéztem a belső programunkban, hogy kász van-e az eredmény. Örömmel láttam, hogy megvan. Sajnos nem tudtam érte átmenni személyesen, ezért az egyik mentős kollégám ment érte, de előtte felhívtam a labort, hogy ő átveheti-e? Mondtáhk, hogy igen, de azt közölniük kell velem, hogy nem lett túl jó az eredményem, mert az AFP alacsony lett, a hozzá tartozó B-HCG pedig magas, és ha együtt nézik a 4 értéket, akkor felmerül a Down-kór gyanuja. Azt hittem elájulok, mikor ezt meghalottam, olyan érzés volt mint mikor egy kést megforgatnak valakinek a szívében. A kezem elkezdett remegni, és a hangok olyan messziről jöttek ezután, hogy nem is tudtam felfogni őket. Csak az a kérdés forgott a fejemben, hogy "ez hogyan lehetséges, ha eddig minden rendben volt?". A mentős átment az eredményemért, ahogy kitette a rendelőből a lábát már nem bírtam visszatartani a sírást. Kiszakadt belőlem az a mérhetetlen fájdalom. Csak fel-alá járkáltam és gondolkoztam, hogy mit csináljak. Hiába tudtam, hogy az AFP nem jelent semmit, mégis vigasztalhatatlan voltam. Felhívtam a védőnőt, hogy elmodnjam neki mi történt, mire ő is azt mondta, hogy ez nem túl jó eredmény, mert 1/133-hoz volt az esély. Hát nem nyugtatott meg. Nem tudtam eldönteni, hogy mikor cselekszem helyesen, ha felhívom Apát és elmondom neki, viszont akkor nagyon ideges lenne, és nem tudna úgy vigyázni magára az utakon, és ha nem tud hazajönni akkor megőrül az idegeskedésbe, vagy tartsam magamban és csináljam végig egyedül, lesz ami lesz alapon és a végén közlöm vele. Nem tudtam egyedül ezt feldolgozni, és inkább felhívtam Apát, mert úgy gondoltam ezt neki is tudnia kell. Sírva telefonáltam neki, és csak annyit tudtam neki mondani, hogy - Szia, baj van!.Mindjárt visszahívlak, mert nem tudok beszélni. És kinyomtam a telefont, mert annyira összeszorukt a torkom, és rántört a sírás, hogy nem lettem volna képes végig mondani. Pár perc múlva visszahívtam és elmondtam neki, hogy mi történt. És mondtam neki, hogy azonnal jöjjön haza amint tud, mert nem tudom, mit hoz a genetikai tanácsadás és képtelen vagyok ezt nélküle végigcsinálni. Azt mondta, hogy jövőhét kedden hazajön.
Dr. Adamecz megtudta, hogy rossz lett az AFP-m és felhívta a genetikai tanácsadást és próbálta volna nekem elintézni, hogy minél hamarabb á tudjak menni egy UH-ra, illetve a genetikai tanácsadásra. Megbeszélte Dr. Kovács Tamással, hogy csütörtökön 9-kor vár az 5-ös ajtónál.
Felhívtam Angélát is, hogy mit javasol, ő is azt mondta, hogy csináltassam meg minél hamarabb, és ha javasolják nekem a magzatvíz mintavételt, akkor azt hétfőn meg is tudják csinálni nekem.
Este anyunál aludtam, mert nem bírtam volna egyedül otthon lenni, teljesen beforgattam volna magam. Egész este az internetet bújtam és próbáltam, volna utánaolvasni annak, hogy milyen az amniocentézis, illetve rossz AFP eredménnyel hány embernek született egészséges babája. Szerencsére pont olyan oldalakat találtam meg, ahol főleg pozitív leírásokat olvastam.
Csütörtökön a teljes kikészülés határán mentem reggel a genetikára. A doki nagyon rendes volt, mert tényleg hamar behívott, és mondta, hogy annyira nem rossz ez az eredmény, minimálisan nagyobb nálam a kockázat. Ne ijedjek meg, mert szerinte nem lesz semmi gond, de menjek át egy UH-ra, annak függvényében mond véleményt. Átmentem Uh-ra, és nagyon izgultam, hogy mindent rendben találjanak. Azt hittem, hogy egy ilyen eredmény birtokában és lévén most aktuális a 18. heti genetikai UH alaposan meg fognak nézni, elég futószalagszerűen sikeredett. Igaz mindent rendben találtak, de aki csinálta az UH-ot végig beszélgetett valakivel, és 2 perc alatt végzett. A felső ajakívedet nem látta, mert bebújták a méhlepény mögé, ezért visszarendelt minket 2 hét múlva egy ellenörző UH-ra.
Visszamentem a Kovács doktorhoz, és mondta, hogy a negatív UH kissé csökkenti a kockázatot. Elmondta, hogy nekem kell eldöntenem, hogy szeretnék-e magzatvíz vételt, vagy sem. Ugyanis a magzatvíz vételnek 0,5-1% vetélési kockázata van, mert a magzatvíz elkezdhet szivárogni és akkor beindul a szülés, amit nem tudnak megállítani. Viszont annak, hogy fennáll a Down-kór kockázata szintén 0,5-1% volt. Szóval teljesen egyforma, így a döntés 100%-osan az enyém volt. iszonyú nagy tehernek éreztem, azt hittem összeroppanok alatta. Hogy is dönthetnék én erről, melyik ujjamat harapjam? Ha megcsináltatom a magzatvizet, akkor biztosan 100%-ra tudjuk majd, hogy minden rendben van-e, ha viszont nem csináltatom meg, akkor végig fogom izgulni a hátralévő 4 hónapot, és lehet hogy végül egy beteg babát hozok a világra.
Végülis beleegyeztem, és csak a sorsunkban tudtam bízni, hogy nem lesz semmi baj. Te velünk szeretnél lenni, és egészséges vagy. Így előjegyeztek hétfőre magzatvíz vételre. Mikor kijöttem a rendelőből egyből hívtam Apát, hogy mi történt, és segítsen dönteni, azaz helyesli-e a döntésemet. Ő is úgy gondolta, hogy jobb a biztosat tudni, és nem lesz semi gond, nem fogok elvetélni.
Nagyon hosszú hétvége következett. Csak a netet bújtam és próbáltam magamba szívni a pozitív energiákat, illetve Zsófi próbált győzködni, hogy nem lehet semmi bajod, mert egészséges vagy. Megbeszéltük, hogy hétfőn reggel jön értem, és mellettem lesz, mikor leveszik a magzatvizet.
Apával beszéltem vasárnap este, mondta, hogy talált a parkolóban egy srácot, aki Mo.-ra jön, és elhozza őt. Nagyon ürültem neki. Este 11-kor el is indult hazafelé. Úgy ígérte, hogy kedden itthon lesz.
Elérkezett a hétfő. Már nagyon vártam szerettem volna végre túlleni rajta. Már 8-ra bementünk a klinikára, és megkerestem Angélát, hogy nézzen rád. Be is mentünk egy vizsgálóba, ahol azt mondta minden rendben, meg van a szived 4 kamrája, viszont a bal pitvarban látott egy echogén fókuszt. Azt mondta az nem jelent bajt, és nem jele egyik rendellenességnek sem. Minden szerved, koponyád, agyad rendben volt. Mondta Angéla, hogy ez az echogán fókusz eggyel több ok arra, hogy megcsináltassam a mintavételt, hogy legyen utána egy jó eredményünk. Ezzel a mondatával nem csak engem, hanem Zsófit is összezavarta, mert a mondata első fele negatív, a másik viszont pozitív. De megnyugtató érzés volt látni téged, ahogy mozogsz, és ismét megerősítette Angéla, hogy kisfiú vagy.
Az UH után be kellett jönni Adameczhez, mert Dr. Török Olgával beszélte meg, hogy szeretné ha ő venné le a mintát, mert ő a legprofibb. Visszamentünk Zsófival a szülészetre és bementünk a váróba. Kb. egy fél óra múlva jött a doktornő, Zsófi utána szaladt, hogy itt vagyunk, majd mondta a dokinő, hogy ha lesz szabad vizsgáló mehetünk is. Kb. 1 órát kellett várnunk. Érdekes volt megfigyelni, ahogy az idő elteltével mennyire megváltozik a hangulatom, és az érzések bennem. Mikor odaértünk teljesen nyugodtságban ültem és vártam. Majd mikor megpillantottuk a dokinőt, és azt hittük nemsokára mi következünk felment nem tudom mennyire a vérnyomásom, de torkomban dobogott a szivem. Végig azt mondogattam neked, hogy egy hosszú tű fognak Anya hasába szúrni, ami elől el kell húzodnod és nem kell félni tőle. Mikor már több mint 1 órát kellett várnunk, átment ez az izgalom idegességé, hogy mi tart még ennyi ideig. Féltem. Féltem attól, hogy ez a mintavétel lehet valaminek, egy csodás dolognak a végét jelenti, és féltem attól, hogy elveszíthetlek. Majd behívtak. Egy asztalra kelett felfeküdnöm, a dokinőn egy sapka és egy maszk volt. Olyan, mint ami műtétkor szokott rajtuk lenni. Rányomta a gélt a hasamra, hogy megnézze merre vagy, és hova szúrja a tűt. Majd lefertőtlenítették a hasamat, és miután felmérte a helyzetet belém is szúrta azt a hosszú tűt. Én végig becsuktam a szemem, mert tudtam, hogy rosszul leszek, ha meglátom mekkora. Zsófi mondta, hogy mikor hatolt be a tű, te jobbra húzódtál, és megrándultál.Gondolom nagyon ijesztő lehetett neked odabent, de nagyon-nagyon ügyes voltál, mert nem szúrt meg a dokinő, jól elhúzódtál. Leragasztották a hasamat, kb. 5 perc alatt tényleg végeztünk is. Egyáltalán nem fájt, jó egy picit igen, kb. annyira mint egy vérvétel. Elmondták, hogy szigorúan feküdnöm kell. 1-2 hétig kímélő életet kell élnem, semmi emelés, megterhelő fizikai munka.
Zsófi hazavitt kocsival, és egyből lefeküdtem. Kivettem 3 nap szabit, hogy tudjak feküdni. Apát felhívtam, hogy minden rendben, túl vagyok rajta. Mamáék átjöttek, hogy összeszereljék az ágyat, amit megrendeltem. Elég bonyolult volt összerakni, de végülis sikerült. Már csak az ajtók beállítása hiányzott. Nagyon vátam a keddet, hogy Apa hazajöjjön és végre megint együtt legyünk. Egész nap feküdtem, és pihentem.
Elérkezett a kedd, ma jön haza Apa. Már reggel megfürödtem, hajat mostam, kifestettem magam, és kimostam a ruháimat, amibe fogadni szerettem volna. Kitaláltam, hogy halászlevet rendelek, meg csülköt pékné módra, mert nem tudok most neki főzni. Felhívtam rengeteg éttermet, de sehol sem lehetett kapni halászlevet. végül a Flaskában megrendeltem telefonnon, Zsófi egyik futár haverja meg hazahozta nekem. Apa olyan 2 körül ért be a vonattal, nagyon nagy szerencsénk volt, mert egészen Kőbányáig elhozta a kamionos pasi, és ott egyből elérte az IC-t.
Az utolsó óra nagyon lassan telt, nem esett jól feküdni, sem ülni. Majd egyszer csak kopogtak. :O) Apa volt az. Egyből megöleltük egymást és mikor meglátta a hasamat, hogy mennyit nőtt akkor nagyon meg volt lepődve, pedig küldtem neki fényképet. Az első pár órában zavarban is voltunk, nem tudtuk kezelni a helyzetet, mert annyira furcsa volt látni egymást 6 hét után. Annyira jó volt, hogy végre itthon van, és vége ennek a nehéz 6 hétnek. Engedtem neki vizet, és amíg fürdött elmesélte nekem, hogy kint miken ment keresztül és a társa mennyire kikészítette. Mondta, hogy soha többet nem fog kimenni, mert nem akar tőlünk távol lenni.
